Serendipity

Több pozitív kritika elolvasása után végre mi is eljutottunk Takács Lajos  és Csongrádi Csaba családias hangulatú éttermébe, és bepillantást nyerhettünk az "őszinte konyha" világába. A 7. kerületi Alpár utcában, egy pincehelyiségben alakították ki az Olimpiát, hasonló konstrukciót megálmodva hozzá, mint a Csalogány26-ban (kevés asztal, rendkívül odafigyelő személyzet, kellemes, már-már otthoni hangulat). Egyetlen alkalomból természetesen nem határozható meg a hely vendégköre, de a Csalogányhoz képest sokkal átlagosabb arcok ültek be, nagy része velünk egykorú volt, ami kicsit meglepett. Ahogy megtöltötte a maroknyi embertömeg az asztalokat, egy csapásra otthon éreztem magam, pár perc után olyan hangzavar alakult ki az étteremben, mintha egy családi összejövetel közepére csöppentünk volna.

Miután mindenki megmelegedett, Csaba úr máris ott termett, hogy felvegye az italrendelést. Rögtön kiszúrtam, így érdeklődtem, milyen természetes gyümölcslevekkel tudnak kínálni, erre a legtermészetesebb hangsúllyal ezt válaszolta: "Szőlőlét tudunk hozni, de igazit". Ezt tényleg érdemes egyszer megkóstolni, mondanom sem kell, köszönőviszonyban sem áll a boltban kapható löttyökkel.

Majd következett maga a vacsora. Mielőtt úgy döntünk, kipróbáljuk az Olimpiát, érdemes számolnunk azzal, hogy itt nem találunk étlapot: a hozzávetőlegesen 120 alapanyagból a szakács, Takács Lajos képzeletére és jó ízlésére leszünk bízva abban a tekintetben, hogy milyen ételek kerülnek majd a tányérunkra. Ez azonban ne tántorítson el senkit, hiszen a vacsora elején végigkérdeznek, hogy kiderüljön, hogy van-e valamilyen allergiánk, ételérzékenységünk, és itt kitérhetünk arra is, ha valamit egyáltalán nem szeretnénk fogyasztani az este alatt. Nálam maximális pontot érdemelnek, hiszen az est során felhasználtak tenger gyümölcseit és szóját is, és mivel ezek a tiltólistámon szerepeltek, nekem egyszerűen más alapanyagokkal helyettesítették azokat (a cserék egyáltalán nem mentek a minőség rovására).

Előfogásként, grátiszba friss, még meleg, foszlós házikenyeret kapunk vajjal. Néhány hellyel ellentétben itt egészen a vacsoránk végéig folyamatosan pótolják az ízletes, ropogós héjú félbarna kenyereket,a vége fele már aszalt szilvával töltött szeleteket is ropogtatunk, kár, hogy nem vettük észre előbb, hogy ilyen is van itt.

Második (ajándék?) fogás három apró tételből állt: a nekem készített változatban balról jobbra kecskesajt, lime-os tormahab valamint pármai sonka alkották a tálat. A középső tétel izgalmas újdonság volt, igaz, de sajnos a  tormára is érzékeny vagyok, így csak egy kicsit fogyasztottam belőle.

 A"rendes" elképzelés szerint Márk pedig pontytatárt és hagymát kapott helyette:

A következő tétel egy bevett alapanyag volt, a libamáj, melyet karamellöntettel tálaltak, mellette pedig egy vastag csíknyi mangóhab kapott helyet. Bár határozottan nem szeretem a libamájat, de úgy éreztem, meg kell kóstolnom a kifejezetten hozzá kitalált bort, amit Csongrádi Csaba lelkesen ajánlott, és valóban: tökéletesen összeillenek. Állítólag a máj is remek volt, mindenesetre nem volt semmi mellékíze, és puha, könnyen vágható darabbal kínáltak minket.

 Az első meleg fogás miso leves volt, ami annak ellenére, hogy nem rajongok a japán konyháért, illetve eleve félek tőle a szójaszósz gyakori használata miatt, nagyon ízlett. Könnyű, kissé pikáns volt,de még az én ízlésemnek is megfelelt, szóval pozitív csalódás ért. 

Őszinte leszek: ha itt véget ért volna a vacsora, én már akkor is elégedetten és jóllakva távoztam volna, de még csak a negyedik fogás után voltunk, és az eddig hallottakból sejtettem, hogy nem a következő lesz a befejezés. Főfogásként egy kisebb darab csirkecomb érkezett, mely önmagában nem volt túl különleges élmény,de talán pont ez volt a cél, hogy belecsempésszenek egy kicsit a klasszikusabb ízvilágból,de azért a köretben már tetten lehetett érni a kreativitást: a vízitormás krumplipüré jól feldobta ezt a megszokott ételt, tökéletes párosítás volt.

 Levezetésként, de még a desszert előtt egy helyes kis sajttál érkezett, három féle sajttal, sorrendben az egész lágytól a keményebb fajtákig. A fajtákra sajnos nem emlékszem, de ez a fogás is hozta az este során végig tapasztalt magas minőséget.

Ekkorra már igencsak elteltünk az ételekkel, annak ellenére, hogy mint ahogy azt hirdetik magukról, itt tényleg nincsenek gyors étkezések, és több mint két órája vacsoráztunk. Ekkor következett az elődesszert, azaz egy libamájas minikrémes, ami nekem a fő komponens miatt - mint ahogy arra már kitértem feljebb - az este legkevésbé kedvelt fogása lett, viszont maga a tészta zseniálisan könnyedre sikerült, így ebben a tételben is tudtam pozitívumot találni.

Végül, várakozásomnak megfelelően egy gyümölcsös, könnyed desszertet kaptunk búcsúzóul: az epermousse könnyű és intenzív gyümölcsízű volt, ha nem tél lenne, simán elhittem volna hogy friss gyümölcsből készült,a kísérőként elhelyezett bazsalikomfagylaltot pedig kíváncsian ízlelgettem, mert már régóta érdekelt, milyen lehet egy fűszerből készült édesség. Be kell vallanom, engem totálisan meggyőzött, pedig nehezen tudtam elképzelni, hogy ebből a párosításból valami jó is kisülhet.

 Összességében kilenc fogást kaptunk a rendelt öt helyett, a minőséget tekintve igazán korrekt áron. A kiszolgálás végig közvetlen és profi volt, minden fogáshoz ajánlottak nekünk bort, méghozzá szakértő módon, és távozáskor tényleg úgy éreztük, nem utoljára fordultunk meg itt egy ellazult hangulatú, négy órás vacsorára. Ezt az érzést csak elmélyítette bennünk Csongrádi úr búcsúzó mondata: "Minden nap más, minden nap friss, ezt tudom ígérni".

Kiszolgálás:5/5

Kínálat:5/5

Minőség:5/5

Ár/érték: 5/5

Honlap: Olimpia

Székesfehérvári nyaralásunkat töltöttük épp, és azon kezdtünk el gondolkodni, melyik étterembe kell mindenképpen ellátogatnunk itt tartózkodásunk alatt. Véletlenül találtam rá a 67-re, és miután némi kutatás után kiderült, hogy a Dining Guide idén beválasztotta a 10 legjobb étterem közé, így a kérdés el is dőlt.

Előző nap foglaltunk asztalt és odaérkezésünkkor egy nagyobb turistacsoport ült bent, ezért nekünk sajnos csak kint jutott asztal, ami a 35 fokos hőség miatt kissé elszomorított minket, ettől függetlenül még nagyon izgalmas ebéd előtt álltunk. Nem árt tudni, hogy a fotókon semmit sem változtattam, valóban ennyire élénk színűek és gusztusosak voltak az ételek. Mivel az összes választott ételt végigkóstoltam, ezért a következőkben mindkettőnk menüjére kitérek.

 A honlapon olvasható menütől kissé eltért a valós kínálat, viszont az aktuális fogások legalább annyira izgalmasnak és finomnak tűntek, így viszonylag gyorsan választottunk. Márk egy nagy adag „67” húslevest kért házi készítésű töltött raviolival, én egy ideig gondolkoztam, hogy a meleg miatt eperlevesre cseréljem az előre kinézett kukoricakrémlevest, de végül úgy döntöttem, megkóstolom az utóbbit, mert még sosem ettem.

Mi a húslevest apró tésztadarabkákkal képzeltük el, ehhez képest egyetlen óriási darab raviolival a közepén érkezett a lé.

Emiatt kezdetben elég üresnek tűnt, de amikor Márk felvágta a raviolit, szinte kizuhantak belőle az apróra szeletelt zöldségek és a húsok. Az alapanyagok jó minőségűek voltak, a ravioli is tisztességes volt, de nem különösebben extra.

 Az én kukoricalevesem zöldfűszeres túróval viszont már a tálalásában is élményszámba ment. Szervírozáskor csupán a tányérban pihenő túróhenger került elém, majd a pincér az asztalnál külön kancsóból öntötte rá a kukoricalevest. Sajnos nincs összehasonlítási alapom ezzel a fogással kapcsolatban, de az biztos, hogy kellemesen sűrű, intenzív kukoricaízű volt, a nyilvánvaló összetevőn kívül nem is éreztem ki belőle semmilyen más hozzávalót, annyira harmonikus íze volt.

 Közben kértem egy házi limonádét, amiről két okból nem mellékelek fotót: egyrészt mert egy festett műanyag pohárban érkezett, így nem látszódna semmi belőle, másfelől pedig nem nyújtott különösebb élményt, átlagos, jó íze volt. Viszont annál emlékezetesebb volt a borválasztás: a pincérek nem egy-egy asztalt vittek, hanem ahogy éppen ráértek, azt a vendéget szolgálták ki, így a borlapot másik felszolgálótól kértük el, mint akitől az elején rendeltünk. Ez azért hangsúlyos, mert ahogy megkaptuk, azonnal ajánlott is megfelelő nedűt a főételhez, nyilván utánaérdeklődött a rendelésünknek. Ez nagyon szimpatikus vonás volt és bizalommal töltött el minket, így az egyik hozzáillő borból,a  St. Andrea pincészet Hangács névre keresztelt bikavéréből kért Márk egy decit kóstolónak, és bőven beváltotta a hozzá fűződő reményeket.

Ami a főételeket illeti, a hasonló kaliberű helyekhez képest nagyobb volt a választék.  Egy rose-ra sütött kacsamellet rendeltem sajtos gratin burgonyával (a köretre nem mernék megesküdni, mert sajnos az étlapon már más szerepel). A kacsahús az első szelet kivételével omlós és könnyű volt, de az én ízlésemnek kicsit enyhe volt a fűszerezése, a hozzáadott burgonya puha és friss, élményszámba ment, pedig nem vagyok oda különösebben a köretekért.

A másik főfogásunk egy elég felkapott alapanyagból, Angus szarvasmarhából készült, az étlapon több ilyen fogás is szerepelt. Az argentin Angus hátszín vargányás burgonyapürével és zöldsalátával volt Márk ebédjének egyértelmű tetőpontja. A hús tökéletesen volt elkészítve, puha, mennyei ízű volt,jól illett a  friss zöldsalátához és a kellemesen vargányás püréhez.

Desszertfronton a megszokott néhány tételből álló, izgalmas választékot hozta a hely. Az általam kinézett "lúdlábtorta" most nem szerepelt az étlapon, így egy vaníliatortát kóstoltam meg házi eperfagyival. Ugyan kicsit tartottam tőle, hogy egy vastag, nehéz piskótát fogok kapni, de szerencsére itt a tortát is másképpen értelmezik: két vékonyka piskótalap között könnyű, igazi bourbon vaníliából készült krémet halmoztak, a mennyiség is nagyszerűen el volt találva. A házi eperfagyi pedig egészen fantasztikus volt: életemben nem ettem még ilyen brutálisan igazi fagyit, mintha egy kiló friss epret fogyasztottam volna el. Tökéletes lezárása volt az ebédemnek, kíváncsi lettem a többi fagylaltjukra is ( a facebook-os oldalukon láttam,hogy jelenleg málnafagyival kínálják ugyanezt, szóval mindenképp érdemes megkóstolni.)

 A másik desszert egy klasszikus madártej volt, ami hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a torta. Látványra is gyönyörű, nagy tojáshabbal a tetején, körbelocsolva vaníliás öntettel: magasan átlagon felüli volt.

Kiszolgálás:5/5

Kínálat:5/5

Minőség:5/5

Ár/érték: 5/5  Kategóriájában kifejezetten jó árakkal dolgozik ( egyedül a bor okozott kisebb sokkot, mert egy deciért 1350 Ft-ot kértek el, de hát egyszer élünk)

A mostani beszámolóm nem titkolt célja, hogy meggyőzzem az olvasókat arról, hogy biztosan létezik olyan étterem Budapesten, amely annak ellenére, hogy a   Michelin-kalauzban szerepel, még teljességgel élvezhető modorosság, öltöny és feszengés nélkül is.

 A Csalogány 26 tavaly kapott Bib Gourmand díjat a 21 Magyar étterem, a Bock bisztró és az  Arcade mellett. A nem sok bizalmat keltő név ellenére mindkét alkalommal mikor ott jártam tele volt a hely - bár azért azt hozzá kell tennem, hogy összesen 7-8 asztalból választhatunk. Az ott töltött közel 3 óra alatt újra megbizonyosodtam afelől, hogy itt tényleg egészen különleges estét tölthet el az ember - természetesen  a színvonalnak megfelelő árért.

 Az étterem ebből adódóan nem túl tágas, sőt kifejezetten családias, és valamitől majdnem úgy éreztem magam, mintha egy ismerősömnél vacsoráznék. Kétféle menüből választhattunk négy-, illetve nyolcfogásos vacsorát. Mi a kevesebbet vállaltuk be, és ez bőven elég volt.

  Már a rendelésnél feltűnt a pincér figyelmessége: mivel az én összeállításomban egy előétel, egy főétel és két desszert szerepelt (míg párom egy szokásos menüt választott desszert nélkül), így érdeklődött, hogy szeretnénk-e összehangolni az étkezést, illetve a sorbet-t az előétel után, vagy az étkezés végén szervírozza-e. Az utóbbi mellett döntöttünk. Még az előfogás érkezése előtt étvágygerjesztőként kaptunk enyhén sós, francia házivajat helyben készült brióssal és kenyérrel. Úgy láttam a többi asztalnál pótolták is folyamatosan, ez nálunk elmaradt, de ez nem jelentett különösebb problémát. A vaj friss volt és érezhetően nem bolti jellegű, a hozzáadott briós inkább minizsemlének tűnt ízre és állagra, de látszott ezen is, hogy nagy gonddal készült.

Miután ezt elfogyasztottuk, már kezdtem ráhangolódni a menü első résztvevőjére, de előbb még  várt ránk egy apró megmérettetés  egy marinált pontyfalatka személyében. Nem kellett sokat küzdenünk vele, könnyű és ízletes volt, vékony, ropogós panírban.

 Ezután kezdődött csak el maga a vacsora: kezdetnek füstölt pisztrángkrémet választottam marinált Szent-Jakab kagylóval. A vizuális élmény lenyűgözött! Annyira aprólékosan volt összeállítva a tányér, hogy egyértelműen látszott, hogy örömmel készült. Ennek további bizonyítéka  -  amit sajnos nem tudtam megörökíteni -  hogy párom a kinyíló konyhaajtóban egy pocakos szakácsot pillantott meg, aki szelíd mosollyal éppen a hozzávalókat rendezte egy tányérra.

  A főételem hosszas töprengés után  szopósmalacsült lett sárgaborsóval, melynek annak ellenére szerettem volna egy esélyt adni, hogy nem kimondottan az én világom, és bárhol máshol találkoznék vele, biztosan továbblapoznék. A kép minden bizonnyal meggyőzi a kicsit zsírosabb húsokat kedvelőket, hogy ez szinte tökéletesen van elkészítve, nekem sajnos még itt sem jó választás ez. A hús egyébként puha, olvad a szájban, a köret pedig felülmúlta a várakozásomat: roppanós, friss, és még küllemre is jobban fest, mint ahogy elképzeltük. A többi ételhez képest ez nagyobb adag volt, más helyeken is tisztességes  főétel lenne.

Még a választott desszertjeim előtt egy kis pohárkában érkezett egy előédesség: kókuszos piskóta csokoládéval és tonkababbal. Remek ízesítés, a piskóta habkönnyű, és bár felespohárban szolgálják fel mégsem éreztem kevésnek.

Ekkorra már kifejezetten jóllaktam, de még hátravolt egy sorbet és egy nagyon különleges joghurtzselé. A rebarbarás-epres sorbet igazi csemege volt: egyértelműen helyben készült, nem túl édes, intenzív ízű gombócokat kaptunk, megfelelő adag volt ez is.

Befejezésképpen kipróbáltam egy számomra nagyon bizarrnak hangzó kompozíciót. A joghurtzselé sáfrányos spárgakrémmel és citrommal egyszerűen gyönyörűen volt elkészítve: a rétegek szigorúan követték egymást, középen zöld csík választotta el őket egymástól, szóval hihetetlenül jól nézett ki, így félig már meg voltam győzve.Viszont ez volt az este azon pontja, ahol a szokatlanra való nyitottságom csődöt mondott: a sáfrány sem elsőre sem később nem illik nekem bele a pohárba, a spárgát sajnos még ebben az állapotában sem tudom a szívembe zárni, a citrom pedig nem elég intenzív a másik kettő kiegyenlítéséhez -  igaz nem is erre hivatott. A pohár aljában üldögélő joghurtzselé hasonlít ízvilágában a panna cotta-ra, sajnáltam, hogy nem került feljebb,mert így csak a spárgás rész elfogyasztásával lehetett hozzájutni. Így az utolsó rendelt fogás volt számomra az egyedüli gyenge pont, de ez sem az elkészítés hibájából adódott, csupán rendeltem egy spárgás ételt, ami nekem általánosságban sem ízlik.

Ha mindezzel nem telítődtünk volna el, egy amolyan utolsó ráadásként újra helyben készült finomság érkezik, amelyből bevallom képtelen voltam már enni, de párom szerint méltó befejezése volt az estének.

 Egyébként ő még rendelt egy levezető kávét, amit csak azért kell megemlítenem, mert a kiegészítőkben megint megmutatkozik az egész helyre jellemző igényesség:

A Csalogánynak meghatározott célközönsége van, de valószínűleg a legtöbben – mint minden Michelin által ajánlott helyet -  a budai elit éttermének gondolják, ahol fényűző teremben miniatűr adagokat szolgálnak fel a modoros pincérek, és ahonnan több tízezer forint kiperkálása után is éhesen távozik az ember. Nos, erre az étteremre a fentiek közül egyik sem illik.  A ráadás-falatokkal együtt fejenként nyolc adag ételt kóstolhattunk meg, és ha valaki az elegancia miatt vonakodik eljönni, annak elárulom, hogy még farmernadrágos vendéget is láttam. Az az alábbi kép is jól visszaadja a hangulatot:

 A három pincér mindvégig nagyon figyelmes volt, amint elfogyott az ásványvíz vagy a bor, rögtön pótolták.  Sőt egyikük még azt is észrevette, hogy nem ürül a borospoharam, így egy alkalmas pillanatban rákérdezett páromnál, elvigye-e.

Egyetlen dolog ért váratlanul: tavaly mikor itt jártam, nem számolták fel az ásványvizet, és mivel most is kancsóból pótolták, amiből nehéz nyomon követni, mennyi is fogyott belőle, meglepett minket, hogy 1600 Ft-ot számoltak fel érte.

A két négyfogásos menüért,egy üveg borért, kávéval és vízzel borravaló nélkül összesen 24 000 Ft-ot fizettünk. Ez a 4 grátisz fogással együtt több mint elegendő mennyiség volt nekünk.

Kiszolgálás:5/5 (hihetetlenül gyors és figyelmes, de még éppen nem zavaróan az)

Kínálat:4/5 (lehetne kicsit színesebb a húskínálat, szívesen megkóstolnék egy kacsamellet például)

Minőség:5/5 (ami itt készül az kivétel nélkül csodásan és gusztusosan van elkészítve, minőségi alapanyagokból)

Ár/érték: 5/5 (csak a maga kategóriájában érdemes értelmezni; ennek megfelelően maximális pontszámot érdemel)

A hangulatos pincehelyiség a nevével megegyező utcában található, informátoraim szerint hétköznap délelőtt teltházzal üzemel. Én eddig csak estefele jutottam el hozzájuk, és eddig mindig bőven volt hely -  szerencsére.

Szintén belvárosi helyről van szó,amit legfőképpen a pizza miatt ajánlok szívesen. Sajnos ebédidőben nem tudok átugrani hozzájuk, pedig a mostani kínálatból szívesen kipróbálnám mondjuk a  gyros tálat és a cukkinis tócsnit négysajtmártással. Ha valaki esetleg kedvet kap hozzá, ne habozzon megírni, mit tapasztalt :).

 A Czukor is követi a minőségi konyhát vivő helyek körében alkalmazott,egyre divatosabb irányzatot, melynek lényege, hogy a hosszas olvasgatás helyett inkább kevesebb, de jól elkészített étel közül választhasson a kedves vendég. Mivel már többször és többfélét kipróbáltam, magabiztosan állítom, hogy ez itt maximálisan sikerül is.

Az óvatosabbakat első tesztelés alkalmából  a pizzák felé terelném: A Toscana már az alapanyagokat olvasva is jó döntésnek bizonyul (paradicsomszósz, szárított paradicsom, pármai sonka, sajt, ruccola), de a szokatlanabb ízvilág is le tudott nyűgözni, vegyük mondjuk az Amsterdamot (paradicsomszósz, bacon, spenót, gorgonzola, fokhagyma, sajt). Minden feltét friss, jó minőségű, a szárított paradicsom  szokatlanul tömény és igazinak hat.Az árak kicsit magasabbak az átlagnál (az extrább darabok 1450-1690 Ft között mozognak), viszont cserébe válogatott feltéteket és isteni, vékony tésztát kapunk, szóval abszolút megéri többet kiadni érte.

Tésztafronton fontos tudni, hogy itt csalóka az adagolás: a tálban érkező adag elsőre még kevésnek is tűnhet, de rendszerint alig lehet elpusztítani a tálról:). Étvágygerjesztőnek a rozmaringos kacsaragu papardellével:

Ha a tekintélyes adag ellenére még van hely a gyomrunkban, a fekete-fehér csokitorta csak fokozza az élvezeteket.

Az italokhoz érve legnagyobb bánatomra meg kell említenem, hogy a koktélválaszték elég szegényes, csak pár alapdarabból választhatunk (és ezek fel sincsenek tüntetve a honlapjukon). Én általában mojito-t kérnék,sajnos eddig csak egy alkalommal volt készleten menta, így már félve szoktam rákérdezni a dologra.

Kiszolgálás:4/5 (kedves, nem tolakodó, de sajnos pincérfüggő, mennyire vesznek érte minket)

Kínálat:4/5 (fájó pont a koktél)

Minőség:5/5

Ár/érték: 5/5 (annál is inkább, mert a pizzákkal ellentétben a főételek máshol is legalább ennyibe kerülnek)